– Én is úgy keltem ki a cinegetojásból, akár a többi cinegefióka – mesélte a cinege. – Úgy csipogtam, úgy tátogattam kicsi csőrömet, akár a többiek. Velük együtt növekedtem, velük tanultam meg repülni, hanem egyben mégis különböztem a többi cinegétől: nem akartam elhagyni az erdőt, s mikor azok mind a kertek, házak, emberek közelében kerestek szállást maguknak télvíz idejére, én ott maradtam szép hazámban, a rengeteg nagy erdőben.

Tavasszal bújtam ki a cinegetojásból, amikor zöldült a világ, csak a vidám és zöld nyarat ismertem, s azt hittem, örökké tart! Az ősztől nem ijedtem meg, a színpompás tarka erdő a zöld erdőnél kis jobban tetszett nekem, hanem amikor eleredt a levéleső, s hullott a fákról, bokorról, bizony összeszorult a szívem.

Az éppen megült faágról a földet beborító levélszőnyegre néztem, amikor váratlanul egy igyekvő csigabigát pillantottam meg.

– Hová visz téged a nagy igyekezet, Csigabiga?

– Ide-ide, a fa tövébe… – felelete a Csigabia.

– Milyen jó, hogy éppen ennek a fának az ágán ülök,most elbeszélgethetünk kedvünkre egymással! -örültem meg a Csigabiga válaszának.

– Szó sem lehet róla! – szólt a Csigabiga nagy komolyan. – Bebújok a csigaházba, csigaházam betakarja az avar, a hullott levelek szőnyege, s én alszom a jó melegben, csak tavasszal bújok újra elő! – S azzal már ott se volt, azaz mégis ott volt, csak nem láthattam többé, mert mélyen elrejtezett a levelek alatt.

– Jó álmokat! – kiáltottam mérgesen, és elröppentem. Barátomat, a kis mókust kerestem fel. Álmosan ült a fészkében, és lompos farkával vigyázva takarta roskadásig elemózsiával telt kamrácskája ajtaját.

– Ilyenkor, téli álmom előtt már nem szívesen fogadok vendégeket…még legjobb barátaimat sem…- mondta barátságtalanul, és nagyot ásított.

– Bocsáss meg, kedves Mókus – válaszoltam udvariasan-, nem tudtam, hogy a mókusok ilyentájt aludni készülnek…- és odébbálltam.

Erdő fölött szálltam, mező fölött szálltam. Az egek pásztorai, a szelek, fellegnyájukat terelgették az égen…és lenn, a mezőségen éppen akkor iparkodott haza a Mezei Egérke.

– Hová-hová, Mezei Egér? – szólítottam meg. A Mezei Egérke előbb megijedt és elbújt, de amikor meghallotta, hogy én, Kiscinege szóltam hozzá, előbújt hirtelen rejtekéből, és így felelt:

– Hazamegyek a házamba, föld alatti lakásomba…Jobb odabent, mint idekint…Nézz csak fel az égre, látod-e a sok felhőt, azok hozzák az esőt! – s már ott se volt.

Eszembe jutottak a fürge gyíkok, békák, a hallgatag erdei siklók, vajon hová tűntek? Bizony ők is átalusszák a telet, ki kövek alján, ki öreg fák odvában, sötét üregében, ahol helyet talál. A Hörcsög is, mintha drága prémbundáját féltené az esős és zimankós időjárás viszontagságaitól, föld alatti termeiben, begyűjtött gabonájából eszegetve szundikálja át a telet. Maga a Borz sem sétál kinn a nyirkos, nedves időben, hanem száraz és tiszta lakásában, a Borz-várban éldegél.

De én ágról ágra szállva még vígan éltem. Már kinőtt meleg téli tollruhácskám, megvédett a hideg szél ellen. Amikor eleredt az eső, így énekeltem:

Ess, eső, ess…engem ne keress…!

De az eső mégis rám talált, én meg egy csapzott bundás Nyuszira akadtam. Meg is dorgáltam nyomban:

– Ilyenkor minden rendes Nyuszi a Nyuszi-házban alszik!

– Micsoda!?! – szökkent talpra a tapsifüles Nyuszi. – Hogy költheted ilyen henye hírét a Nyúl-nemzetségnek?

– Hogyan? Ti nem alusztok téli álmot? – csodálkoztam. Bizony a Nyuszi válaszra sem méltatott, hanem megvetően odébb iramodott. Később az Őzike magyarázta meg nekem, hogy a Nyuszi, mióta világ a világ, esőben, szélben, hóban, fagyban a szabadban marad, s újonnan nőtt meleg téli bundájában dacol a hideggel.

Őzike lett ekkor az én jó barátom, ő mesélte el azt is, hogy a Medvék is barlangjaikba húzódtak, és hosszú téli álomra hajtották medvefejüket. Fagyos szél zörgette az ágat, napról napra nőtt a hideg, aztán egyszerre csak fehér lett a világ. Olyan fehér, amilyennek előtte sohasem láttam.

– Mi ez a nagy fehérség? – kérdeztem Őzikét, aki annyival okosabb volt nálam.

– Ez a hó …-felelte. – Alvó erdők, alvó mezők takarója…

– Szépnek szép… – ismertem el – csak éppen elfedi előlem az ebédemet, nem látom az apró magvakat, szemeket…s bizony nekem már nagyon üres a begyem!

Harmadnapra még üresebb lett. S hiába kértem a fától, erdőtől, mezőtől tanácsot: mitévő legyek, aludtak mind, s én ott álltam a nagy télben, tanácstalan. Bántam-szántam, miért is nem hallgattam cinegetestvéreim tanácsára, miért maradtam künn az erdőn? Aztán gondoltam egy nagyot, s utánuk repültem. Meg is találtam őket, s velük együtt átvészeltem a telet. Azóta is mindig a házak közelébe költözöm télire.